Folytonos csalódás

2013 július 3. | Szerző: Pocii |

Már meg sem lepõdök az embereken.Konkrétan a saját szüleimen sem. Már szinte nem is várom azokat a szavakat tõlük, hogy ‘kérem’ vagy ‘köszönöm’. Egy idõ után, sok sok idõ után viszont már fájni tud.Az, hogy egész nap kitettem a lelkem a családomért, senkinek nem tũnik fel.Senkinek nem tũnik fel, hogy elpakoltam a szobájukat saját akaratból, elmosogattam, megcsináltam mindent. És mindezt miért? A nagy semmiért. Ó, pontosabban újabb teendõkért, amik újabb kéremet vagy köszönömöt sem tartalmaznak. Kíváncsi vagyok mi történne, ha egy nap tényleg nem csinálnék semmit.

Ha végre 18 leszek, biztos, hogy elköltözöm. Hozzá költöznék. Nem érdekelne semmi. Már nincs sok hátra, röpke háromnegyed év, de kínszenvedés lesz kibírni.
Az is nehéz dolog, hogy soha, sehová nem engednek el. Fõleg, ami Vele kapcsolatos. Nem mehettem el pl a 18. szülinapi meglepetésbulira se a családjával. Elegem van? egy kicsit. egy kicsit nagyon.. De amikor itt lesz az ideje, Hozzá fogok költözni és ebben senki nen akadályozhat meg.